Ha eljön az este, gyöngykönnyek fürdetnek Téged bennem. Ujjaid suhanását érzékeli a becsapott képzeletem. A szép órák tétova mozdulatait vetíti ki a szívem.
Az idő fogcsikorgató vacogással halad előre. Didereg minden perce, ami Nélküled telik el. Megdermedt a nyár, pont úgy, ahogyan a pohár falán lecsapódik a pára, ha hideg jég éri a benne lévő vizet.
Az elmúlás csontos ujja belém marja karmait. Nyomában fájdalompatakok csorognak a szívemen végig, hogy azután egy nagy tócsába összegyűljenek.
Hirtelen megáradva az egész testemet elárasztják és a kővé dermedt belsőmben hullámokat vernek. Szaggatnak, tépnek, mint a legnagyobb vihar közepette a szél a tengert.
Árva, iránytű nélküli hajós vagyok a végtelenben. A csillagok fénye, amikhez egykor együtt eljutottunk megtörnek a víz tükrében, az összetört álmokat idézve.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: