Szeretek a víz felszínén lebegni, tengerben, folyóban, medencében. Felfekszek az ezernyi kicsiny cseppre amelyek víztükörré állnak össze, kinyújtom a karom és hagyom, hogy átjárjon a létezés ereje. Valamiféle ősi bizalom van bennem, hogy soha nem süllyedek el.
Ezzel az érzéssel élem most a mindennapjaimat. Magam mögött hagytam minden görcsösséget és egyszerűen csak élvezem, hogy az élet megtörténjen velem. Ez nem jelenti azt, hogy nincsennek céljaim, elképzeléseim, jövőbeni terveim, de néha szükséges, hogy megálljon az ember és megélje egyedül, az apró rezdüléseket.
Az őszi napsütésben üllök egy cukrászda teraszán és nézem a gondterhelt, rohanó emberek arcát. Boncolgatni az élet értelmét oly hiábavaló. Születünk és meghalunk ez a sorsunk és sajnos a mai világunban az is, hogy rohanunk. Félünk az egyedülléttől, úgy érezzük lemaradunk valamiről.
Pedig néha meg kell állni és a világra egy gyermek szemével rácsodálkozni, mintha az éppen akkor lehulló, sárguló falavelet soha nem láttad volna még. Beleszúrni a villával egy tejszínhabhegybe mintha soha nem ízlelted volna még előtte. Ha néha napján nem állunk meg egy kis időre, az élet úgy is rákényszerít. Betegségekbe menekülünk és akkor igazoltan felmentést kapunk a hétköznapok feladatai alól.
De meg kell-e várnunk, hogy valami kór ágyba parancsoljon? – vagy megengedhetjük néha magunknak, hogy lassítsunk és utána megújult erővel folytassuk?
A szeptemberi csillagokat kémlelve a korán sötétedő estében elgondolkodok a jelenlegi megváltozott helyzetünkön. Lassan megszokjuk, hogy maszkot hordunk, halálozási statisztikákat böngészünk a világ megváltozott körülöttünk. Alkalmazkodunk ehhez is mint elődeink tették amikor a világon oly sokszor, úrrá lett az őrület, hiszen mióta világ a világ csak a változás állandó.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: