Apró vízcseppek alkotják a szökőkút táncát. Magasra törnek, majd meggondolják magukat és visszaesnek, apró hullámokat maguk után hagyva. Az őszi napsugár egy halvány szivárványt biggyeszt oda.
Mint az ékszerek, olyanok a kis vízgurigák. Ha nem lennének illékonyak, egy nő nyakát díszíthetnék méltán, egy elegáns férfi öltönye oldalán, amint éppen a táncparkettre lépnek. Felfűzni őket lehetetlen, tényleg a pillanat varázslatában élnek. Elszakítom magam a látványtól. A padon ülve egyensúlyozom a hivatalos papírokat. Korán érkeztem a tárgyalásra. Szemben velem a hivatal komor épülete.
Most a vízcseppeken keresztül, gondolataimban feltűnik egy kávébőrű, csokoládészemű, kilencéves kisfiú. Szemében a kerekség, mint az őszi gesztenyék.
Legszívesebben ölbe kaptam volna, hazahoztam volna, a fájdalmát lesimogattam volna, otthont biztosítottam volna … de nincs volna! – rideg valóságként döfi tőrjét belém a jelen, a sok volnából és mi lenne ha! – tétova gondolatából. Ringatnám!…. de ez csak a munkám!
A szökökút fénylőssége könnycseppeket idéz most. Tova tűnt a gyöngysor. Nő és férfi elegánsan lesétál a táncparkettről. A csodafiú szeme távolodik. Sírni látom a vizet.
Határozottan felállok, lesimítom elegáns szoknyámat, amely a komoly, szakértő nő testén feszül s kinek szavait majd jegyzőkönyvbe egy komor hivatalnok rögzíti és ha átolvasom helyén lesz minden betű. Besétálok megint egy ajtón, ami most nagyon hivatalos.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: