Egy kapcsolat margójára….

Ősz van,  elköszöntünk egymástól  immár végleg, a kedves és én.

Szürke és hideg lett minden.  Nehéz utat jártunk be együtt, egzotikus tájakon keresve, hogyan lehet a Te és Én-ből Mi. 

Ő változásra bíztatott, én úgy éreztem darabokra törtem eközben. Kerestem az utat önmagamhoz  és mire célba értem, addigra annyi méltatlan dolgot tettem, hogy a  kapcsolat végét is jelentette. 

Szavai gyakran vágtak mint a penge, sebeztek, téptek és én tűrtem. 

Elém terítette a világot ahogyan soha még senki, a legjobbat akarta kihozni belőlem, mert meglátta  a rejtett értékeket, mégsem hitt eléggé bennem. 

A  változás, nehéz és rögös út. Rengeteg bukás vezet a célig. 

Simogatott délelőtt a napsugár ahogyan sétáltam az utcán. A rozsdás levelek láttán elmémbe hasított az elmúlás. Véget ért az életem egy szakasza, fájón búcsúztattam és üdvözöltem az újat. 

Magabiztos voltam mint hajdanán, de annál egy kicsit több is, magamban hordoztam az elmúlt évek tanítását, amire  nehezen találtam rá. 

Érdemes-e beleállni a változásba? Kilépni a régi megszokottból? 

Azt gondolom mindenképpen, mert élni csak így érdemes teljesen, egészen:  az embernek önmaga lenni.  Ha ma találkoznék Vele akkor minden más lenne, de a történetet nem lehetet visszafordítani, mert ezeket csak tőle tanulhattam meg. 

Megtanultam értékelni magamat, meghúzni az egészséges határvonalakat, kiállni magamért. Nőnek lenni egy férfi mellett. 

Küzdöttünk sokat Ő és én.  

Vannak találkozások amik sorsszerűek és arra születnek, hogy felemeljenek.

Hiányát esténként az égbe kiálltom, percenként simogatom a telefonom, hogy  egyszer még a hangunk egymásba kapaszkodjon.  

Vannak szerelmek amik az égbe kötettnek és hiszem, hogy ezt én átélhettem. 

Ha újra kezdhetném határozattabban kiállnék magunkért. Nem hagynám, hogy elvesszek az elvárások rengetegében, mert az ember csak akkor adhat értékeket, ha mindig önmaga marad.