Gurul a kerékpár alattam. Nyár van. Egy hároméves kapcsolat végének az első óráit görgetem magam előtt. Lassan telnek a percek, belefogok valamibe majd leteszem. A mozgás segít gondolom így biciklire pattanok. Még nem fogom fel igazán a nincs továbbot, hogy kimondódott a szó: vége.
A világ szürke lett, a megszokott színeket keresem. Érzem a bőrömön a nap melegét, a szél símogató jelenlétét, de mindez olyan távoli, mindent elnyom az a belső fájdalom ami semmihez nem fogható: a hiány.
Még csak én tudok róla, hogy a mi kettősünk már nem létezik. Így nem kapok kéretlen tanácsokat, nyugtató szavakat, baráti sóhajokat. Magam vagyok. A tépő, maró, szívet szaggató érzés és én. Hozzá futnék, hogy átöleljen, szemébe néznék, rámosolyognék a karjai között újra magamra találnék.
Átsuhannak a fejembe a jól ismert praktikák amik megkönnyíteni hivatottak ezt a helyzetet és elképedve nézek körül magamban: ez tényleg velünk megtörténhetett ?
Mert igazi volt, SZERELEM a javából. A Te és az Én Mi-vé lényegűlt. Hittem, hogy a változások amik bennem lezajlanak mind, mind a kapcsolatot építik.
Levettem a sündisznógúnyát amit az idők során magamra öltöttem és amely hivatott volt megvédeni a világtól. Meztelen, lettem és kiszolgáltatott. Elvesztettem magam és mindig csak igazodtam. Nem vettem észre, hogy én önmagamban is mennyire értékes vagyok.
A változás szükségszerű egy kapcsolatban, de a mértéke nem mindegy és a miértje sem. Megfelelni akartam, mert nagyon szeretem, a legjobbat adni magamból, csiszolódni, hogy egymáshoz formálódjunk.
De nem vettem észre, hogy már nem tudtam ki vagyok? Sokszor rá haragudtam holott, hogy a maga képére faragjon az engedélyt én magam adtam meg.
A lehetőségeket kutatja az agyam. Barátok maradni ? – nem tudom elképzelni, hiszen mindennél jobban vágyok a csókjára, ölelésére, a huncut tekintetére a hangjára amikor azt mondja: szeret.
Soha többet nem hallani róla? – jelenleg ez is elképzelhetetlen annak ellenére, hogy az agy tudja így lenne a legkönnyebb.
Megfogadom, hogy nem lesem az üzeneteket, nem tépelődök, hogy vajon Ő hogy érez, nem találgatok. Elhesegetem a képeket amelyet a fejembe vetít a képzelet, hogy milyen lesz majd ha más lép a helyemre, vajon Őt is úgy tudja szeretni, mint engem?
A kerékpár lassul, az izmaim fáradnak. A szívemben a fájdalom nem tompul. Valami furcsa érzés a gyomromtól egészen a torkomig tolul.
Elfogadom, most a gyász ideje jött el és a könnyek patakzanak az arcomon maguk után kis égető, csípő, bizsergető érzést hagynak.
Most még nem nézek szembe a sorsommal, hátha nem is igaz az egész, tagadom. Egy érzelmi hullámvasútra ülltem fel ma reggel és az utazás kezdetét vette. A tagadás után jön majd a harag, hiszen a tényekkel szembesülni kell.
Majd a harag csökkeni fog és bekövetkezik az alkudozás. Ekkor majd arra fogok gondolni: bárcsak lenne még esély!
A depresszió szakaszában az ember magára akar maradni és senkivel nem találkozni. Felidézem majd az emlékeket, elmélázok egy-egy képen.
Majd bekövetkezik az elfogadás. Ez nem azt jelenti, hogy rögtön egy karikacsapásra minden jó lesz, hanem azt, hogy elkezdődhet a gyógyulás időszaka és már képes leszek gondolatban elszakadni Tőle.
De ez az első nap. Hosszú út áll előttem és csak zakatol az agyam, hogy ez nem történhetett Velünk meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: