Gurul a kerékpár alattam. Nyár van. Egy hároméves kapcsolat végének az első óráit görgetem magam előtt. Lassan telnek a percek, belefogok valamibe majd leteszem. A mozgás segít gondolom így biciklire pattanok. Még nem fogom fel igazán a nincs továbbot, hogy kimondódott a szó: vége.
A világ szürke lett, a megszokott színeket keresem. Érzem a bőrömön a nap melegét, a szél símogató jelenlétét, de mindez olyan távoli, mindent elnyom az a belső fájdalom ami semmihez nem fogható: a hiány.
Még csak én tudok róla, hogy a mi kettősünk már nem létezik. Így nem kapok kéretlen tanácsokat, nyugtató szavakat, baráti sóhajokat. Magam vagyok. A tépő, maró, szívet szaggató érzés és én. Hozzá futnék, hogy átöleljen, szemébe néznék, rámosolyognék a karjai között újra magamra találnék.
Átsuhannak a fejembe a jól ismert praktikák amik megkönnyíteni hivatottak ezt a helyzetet és elképedve nézek körül magamban: ez tényleg velünk megtörténhetett ?
Mert igazi volt, SZERELEM a javából. A Te és az Én Mi-vé lényegűlt. Hittem, hogy a változások amik bennem lezajlanak mind, mind a kapcsolatot építik.
Levettem a sündisznógúnyát amit az idők során magamra öltöttem és amely hivatott volt megvédeni a világtól. Meztelen, lettem és kiszolgáltatott. Elvesztettem magam és mindig csak igazodtam. Nem vettem észre, hogy én önmagamban is mennyire értékes vagyok.
A változás szükségszerű egy kapcsolatban, de a mértéke nem mindegy és a miértje sem. Megfelelni akartam, mert nagyon szeretem, a legjobbat adni magamból, csiszolódni, hogy egymáshoz formálódjunk.
De nem vettem észre, hogy már nem tudtam ki vagyok? Sokszor rá haragudtam holott, hogy a maga képére faragjon az engedélyt én magam adtam meg.
A lehetőségeket kutatja az agyam. Barátok maradni ? – nem tudom elképzelni, hiszen mindennél jobban vágyok a csókjára, ölelésére, a huncut tekintetére a hangjára amikor azt mondja: szeret.
Soha többet nem hallani róla? – jelenleg ez is elképzelhetetlen annak ellenére, hogy az agy tudja így lenne a legkönnyebb.
Megfogadom, hogy nem lesem az üzeneteket, nem tépelődök, hogy vajon Ő hogy érez, nem találgatok. Elhesegetem a képeket amelyet a fejembe vetít a képzelet, hogy milyen lesz majd ha más lép a helyemre, vajon Őt is úgy tudja szeretni, mint engem?
A kerékpár lassul, az izmaim fáradnak. A szívemben a fájdalom nem tompul. Valami furcsa érzés a gyomromtól egészen a torkomig tolul.
Elfogadom, most a gyász ideje jött el és a könnyek patakzanak az arcomon maguk után kis égető, csípő, bizsergető érzést hagynak.
Most még nem nézek szembe a sorsommal, hátha nem is igaz az egész, tagadom. Egy érzelmi hullámvasútra ülltem fel ma reggel és az utazás kezdetét vette. A tagadás után jön majd a harag, hiszen a tényekkel szembesülni kell.
Majd a harag csökkeni fog és bekövetkezik az alkudozás. Ekkor majd arra fogok gondolni: bárcsak lenne még esély!
A depresszió szakaszában az ember magára akar maradni és senkivel nem találkozni. Felidézem majd az emlékeket, elmélázok egy-egy képen.
Majd bekövetkezik az elfogadás. Ez nem azt jelenti, hogy rögtön egy karikacsapásra minden jó lesz, hanem azt, hogy elkezdődhet a gyógyulás időszaka és már képes leszek gondolatban elszakadni Tőle.
De ez az első nap. Hosszú út áll előttem és csak zakatol az agyam, hogy ez nem történhetett Velünk meg.