Te szerencsés vagy? Mindenben, vagy csak egy-két dologban? Vagy sosem volt szerencséd? Hinni lehet a jelekben, vagy ami megtörténik, az úgy is meg fog? Mr. Sors nagy szarkeverő, szögezzük le. De semmi mélyfilozófiait nem akarok mondani, ezek csak úgy eszembe jutottak, itt az aszfalton állva, vastag padka, gyér tömeg, alul az úttest és padka között télről itt maradt apró szemű síkosságmentesítő kavics, kosz, szemét, meg egy csillogó ötforintos. Megöregedtem, mert nem guggolok le azonnal, és kapom fel. Nem azért, mert nehezebben hajlik a derekam, hanem mert a büszkeségemmel lett valami. Picit most szégyelleném, ha lehajolnék érte, pedig ott fekszik nyilvánvalóan. De mi történt velem, hogy ilyen pazarlásra vetemedem?
Nem így neveltek. Talán hét éves lehettem, szüleim a szomszéd házban ismerősöknél vendégeskedtek. Furcsa család gyerekfejjel, a velem egykorú lányuk magázza a szüleit, csókolom apuka, csókolom anyuka. Amíg a szülők beszélgetnek, én játszak a kislánnyal. Hát, akkoriban erre nem volt ingerenciám, most mondani sem kéne. De ne kanyarodjunk el, jó! Szóval, én unalmamban felfedeztem a bejárati ajtó mellett az egyik nagykabát zsebeit meg a polcot mellette, és találtam pár darab 1 és 2 forintost. Amikor később eljöttünk, a lépcsőházban büszkén mutattam anyámnak, mit találtam. Persze mérges lett, és visszament velem, elmagyarázva, hogy ezt nem szabad! Visszaadtuk, mosolygott mindenki, mert hát kisgyerek ugye. Megtanultam, hogy ne nyúljak ahhoz, ami nem az enyém.
Egy év sem telt el, és mint már hivatalosan is nagyfiú, aki focizni szeretne az aszfaltos kispályán, nyúztam anyámat, hogy engedjen oda játszani. De túlaggódó anyukaként nem mehettem a ház közvetlen környezetén túl sehová. Pedig a húsz méter sugarú körön (jó, ellipszis, mert két lépcsőház volt) túl közvetlen ott volt az ABC, a Borozó, és az Általános Iskola, ahová jártam! Az élet alapfokú Bermuda-háromszöge pedig ezáltal ki volt tűzve az orrom elé. Azon túl, vagy ötven méterre pedig a focipálya, kettő is mindjárt. Láthatatlan pórázom hatósugarának végét a nyers terméskő lépcső és kis fal jelentette ebben az irányban, néha onnan meredtem a messzeségbe. Igaz, ebből az irányból érkezhetett az új őrület, a Túró Rudi is, szóval mindenképp édes az őrhely. Egy ilyen alkalommal a lábam elé is néztem, és a lépcső mellett a fűben egy kék papírt fedeztem fel aléltan, ez bizony egy papír 500-as! Környűben 5-10-20 forintosok, mintha egy megfázott Krőzus idetüsszentett volna. Hamar felkapkodtam mindent, és szaladtam fel az első emeletre. Nézd, mit találtam! – kiáltásom már osztatlan sikert aratott. Jutalmam a játékra engedélyezett hatókör kiterjesztése lett a Borozó bejárata hatókörig (+10m), dicséret, a részeg disznók kifejezés használatának hivatalos szülői engedélyezése, és azonnali újabb őrjáratra küldés a végekre. Az átlag havikereset kb. negyedének fellelése kiváltságokkal járt. Megtanultam, hogy amit elhagyott valaki, ahhoz azért szabad nyúlni.
Későbbi fiatal életem során sok ilyen kategória született, mint például az iskolai újsággyűjtés, ahol kincsekre lelhetett az ember. A tudatos szerencsevadászat aszfaltkutató – érmegyűjtő része a városban gyalog járók életének részévé tud válni. Valójában ezek apró igazságszolgáltatások az egyébként szegény, vagy alacsony jövedelemmel rendelkezők számára.
„Gazdagék” vagy le sem hajolnak ilyenekért, vagy eleve nagyobb konc után kotorásznak a zavarosban. Jó, tudom, demagóg duma. Végül is ha csak a babona részét nézem, négylevelű lóherét is mennyit kerestünk annak idején a fűben, csak úgy! És bizony lehetett találni, nem is egyet! Nem volt túl nagy jelentősége, talán csak a tudat, hogy szerencsés leszel. Kellenek az apró reményekbe kapaszkodások. Aztán ha mégis tudatosan keresed a szerencséd, akkor rákapsz az üres üvegek gyűjtésére, mint a 80’-as évek proto-hajléktalanjai, jártuk az utcákat, építkezéseket, bokrokat bicajjal. A sörösüvegért 6, a literes kólás 20 forint járt visszaváltva! Az mekkora vagyon volt már! Simán összejött bármikor egy délelőtt ötven-száz forint. Az ABC-ben a parizer, kifli, kakaó mellé csoki, télifagyi is jutott bőven. Megtanultam, hogy gyűjtögetni érdemes. Igaz, azt is, ha félig van sörrel az üveg, és úgy szedem össze, lehet, megkergetnek a melósok az építkezésen.
Azért nem mindig jó találni valamit. Egyszer anyámmal együtt találtunk egy női táskát elhagyva egy újságos bódé pultján, üres volt, csak egy kemény fedeles személyi igazolvány és buszbérlet volt benne. Akkoriban még vezetékes telefon sem volt mindenhol, nem hogy mobil. Mégis sikerült az adatok alapján megtalálni a táska gazdáját, aki eljött a lakásra érte. Az ajtóban álltunk, anyámon láttam, hogy némi köszönetet vár. Ehelyett ordibálás, és bizonyos táskában lévő összeg rajtunk követelése lett belőle, nagyon kínos volt. Megtanultam, hogy nem mindig jó dolog jót cselekedni. Végül is, az elmúlt negyven évben sokszor hajolt le az ember az utcán ezért-azért, nem szégyelltem. De örök dilemma volt például az, hogy ki mit tenne, ha egy táska pénzt találna csak úgy? Visszaadná? Megtartaná? Úgy is megtartaná, ha egyértelmű lenne, kié az elhagyott pénz? Mai fejemmel határozottan tudom a választ, én mit tennék, de nem árulom el!
A cégnél állok a kávéautomata előtt, várom a hosszú olaszt. Csörög-zörög, kettőt hörög. Csak félig a pohár, mi ebben a hosszú? Bosszantó lenne, de Mr. Sors kompenzál, a visszajárós nyílásban az előző illető benne felejtette az érmét. Ötven forint. A földön egy tízes, pedig nem én vagyok az első kávéra váró. Ennyiért senki sem hajol itt le, szarért-hugyért dolgoznak, mégis derogál nekik. Jó, ha tetoválásra „fussa” meg „ájfónakárhányasra”, akkor érthető. Nekem most a 120 forintos kávé féláron van azért is. Beugrik egy régebbi üzem, ahol a kistancolt fém hulladék küllemében, súlyában és méretében pont egy ötvenesre hajazott, és hamar kinevelte azt a huncutot, aki az automatában kipróbálta. Bejött neki a dolog. Eszembe jut egy mondás: Aki a kicsit nem becsüli… Talán vénségemre és az átlagfizetésem átlagjólétére mondhatom, azért nem lesz szégyen, ha lehajolok valamiért, amit más elhagyott. És nem fogok vele foglalkozni, ki látja. Így aztán másnap érdeklődéssel indultam a buszmegállóba, ahol az ötforintost láttam. Valamiért biztos voltam benne, hogy ott lesz, hiszen más is szenvedhet olyan agylágyulásban, mint én. Ott volt, bizony ott, talán még fényesebben és hívogatóbban, mint előző nap. Egyféle próbatétel lesz ez is, éreztem. Megint ugyanazok állnak a közelben persze, mindenki néz erre-arra. Én az érmére. Mintegy véletlen sétálok arra. Most! Jön egy nagy kamion, hangja és tömege némi fedezetet nyújt. Felveszem. Nem történt semmi, az élet megy tovább, az egész csak egy pillanat volt. De furcsa! Nézem a tenyeremben, ott csillog, de nem ötforintos, hanem 10 eurocent. Áh, modern idők! Kérem Mr. Sorsot, a történelem ismételje meg magát, szeretnék belebotlani egy 500 eurósba is záros határidőn belül, köszönöm!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: